Áruló van köztünk
A három fiatal egész éjszaka beszélgetett. Rengeteg olyan dolgon rágták át magukat, melyekről álmaikban sem gondolták volna, hogy valaha is beszédtéma lesz közöttük.
- Én akkor sem értem az indokaidat Hermione. Miért jöttél össze egyáltalán Weasleyvel? – tette fel az utolsó kérdést a Draco.
- Ez meg miféle kérdés Malfoy? – vágott vissza a lány.
- Bocsánat, nem akartalak megsérteni, csak… valahogy furcsa, hogy egy olyan kaliberű lány, mint te, leáll egy Weasleyvel. Mármint nem a nevével van a bajom hanem, hogy egy kis sütnivaló sincs igazán a fejében, már bocsi. – Harry ez idáig meg sem szólalt.
- Figyeljetek, ne kezdjetek el itt veszekedni. – megpróbálta lecsitítani a hangulatot, de Hermione, ekkorra már nagyon idegesnek látszott.
- Hogy van képed hozzá, hogy önkényesen bíráskodj mások fölött.! Lehet, hogy Ron nem egy lángész, de a szíve a helyén van. – Draco látszólag unott arccal figyelte a lány heves reakcióját.
- Csak ennyi? Mást nem is tudsz mondani? Ron nem egy észlény, de azért a mi oldalunkon áll. Szereted te őt egyáltalán? Vagy csak azért jöttél vele össze, mert a pillanatnyi hév és a magány eluralkodott rajtad? – A fiú szavaira a lány megdermedt. Sajnos be kellett látnia, hogy a Ronnal kapcsolatos érzései mostanában már nem olyan erősek, mint előtte voltak. Kapcsolatuk pedig szinte napról napra romlik. Minden más volt, mikor még úton voltak. A kiszolgáltatottság, a magány egymás mellé sodorta őket. Ahogy mindez tudatosult benne, úgy ült ki arcára a csalódottság is, és még valami… bűntudat. Bűntudat, amiért átveri a fiút, s képtelen neki bevallani az igazat… „már nem szeretlek…!”.
- Hermione? Jól vagy? – kérdezte Harry és szelíden megsimogatta a lány hátát, aki szipogva bólintott egyet.
- Jól vagyok, csak kár, hogy a hibáimra pont egy mardekárosnak kellett rádöbbentenie. – Draco arca meglágyult az elkeseredett lányt nézve. Nem akart neki rosszat, de valami már a kezdetektől gyanús volt neki a Weasley srácban.
- Nem akarok senkit sem megrémiszteni, de nem vettétek észre, hogy vöröske időről-időre eltűnik? – a kérdés inkább Hermionénak szólt, így ő felelt.
- Hát, van mikor elég nehéz ráakadni, de ilyenkor mindig arra hivatkozik, hogy túl ideges Harry miatt. – suttogta a lány.
- Nektek ez nem furcsa? Mióta viselkedik így? – tette föl az újabb kérdést Draco.
- Mármint az átlagnál is furábban, nem tudom, de mielőtt engem elkaptak már akkor is tiszta ideg volt. – Harrynek egyre rosszabb érzése lett, s eszébe jutottak Piton szavai. „ Van egy áruló közöttünk a Renden belül…”. A fiú hirtelen levegő után kapkodott.
- Mi bajod Harry? – Hermione kezdett ideges lenni a fiú viselkedése láttán.
- Az nem lehet!
- Micsoda? Harry válaszolj már! – Draco hangja vészesen elvékonyodott.
- Van egy áruló a Rendben… - hangja kísértetiesen hangzott, s ezt követősen síri csend köszöntött a szobába. Hermione szemeiből hullani kezdtek a könnyek, míg Draco csak lehajtotta fejét, s mélyen elgondolkodott.
- Sajnálom, csak sejtés volt, de ez így már mind összevág. – motyogta a szőkeség.
- Hiszen amikor titeket megtámadtak, tudták, hogy mikor lesztek és hol. Csak Harryt vették üldözőbe… azóta pedig a Nagyúr tuti tisztában van minden akciótokkal. Hallottam, ahogy Lupin professzor és Perselus is erről beszélgetnek. Nekik fogalmuk sincs erről… - hangja elhalkult.
- De miért tette? – Hermione hangja határozottan csengett.
- Lehet, hogy csak védelmet akart a családjának, vagy neked. Ki tudja, a lényeg, hogy ezzel elárulta Harryt, és ezzel az egész varázsvilágot. – a szőke fiú hangja túl keménynek, túl hidegnek, és túl valóságosnak hangzott. Hermione végképp elvesztette az önuralmát, és sírva borult Harry vállára, aki bármennyire is próbálta megvigasztalni a lányt, az nem sikerült. Végül felállt, átadta a lány őrzését Dracónak, ő pedig lesietett, hogy hozzon valami nyugtatót. Odalent a sötétben összefutott Perselussal, aki döbbenten nézett végig a fiún.
- Valami baj van Harry? – az óvó kérdés önkéntelenül jött, de Harry csak tartózkodóan annyit válaszolt:
- Tudna adni valami nyugtatót, Hermione számára? Kissé kiborult. - Piton bólintott, s maga után hívta a fiút. A pincébe érve az első dolog, amin megakadt a fiú szeme, egy hatalmas ketrec volt.
- Remus, hogy van? – Harry tisztes távolból figyelte a hatalmas fenevadat, amint az sárga szemeivel őt pásztázta.
- Eddig nyugodt volt, de nem tudom, hogy ez meddig tarthat, lehet, hogy nem tökéletes a bájital, de nem akarok kockáztatni semmit. – a vérfarkas felől csak egy halk nyüszítést lehetett hallani. Harry pedig nem bírta megállni, hogy ne lépjen közelebb.
- Ugye te vagy az Remus? – az állat bólintott egyet. – Ha… ha megsimogatlak, akkor nem harapsz meg ugye? – majd a keze elindult a ketrec felé. Már majdnem odaért, mikor Piton elrántotta onnan.
- Te teljesen megvesztél?! Mi van, ha csak átverés! A vérfarkasok a hiedelemmel ellentétben nem ostobák! Sőt, kifejezetten okosak, és mindent megtesznek az áldozat becserkészéséért. Lehet, hogy most magánál van, de ez bármikor megváltozhat. Addig, míg nem vagyunk benne biztosak, addig ne próbálj meg hozzá közeledni. – most Remus felé fordult. – Remélem, ezért nem orrolsz majd meg rám, de ez szükséges volt. Ameddig nem tudjuk biztosra, hogy önmagad vagy-e, addig nem mehet a közeledbe. – Harry annyira meglepődött, hogy teljesen elfelejtette ki is öleli éppen magához. Mikor azonban tudatosult benne, hogy Piton szorosan tartja őt, elkezdett mocorogni.
- Most már elengedhet uram. – vontatottan fordult csak a férfi felé. – Megkaphatnám azt a bájitalt? Nem akarom megvárakoztatni Hermionét. – Piton bólintott, s a fiú kezébe nyomott egy fiolát. Harry kurtán megköszönte, majd kirohant a pincéből egyenesen föl a padlásra.
- Itt van, meghoztam. – mutatta föl a fiolát, s rögtön a lány kezébe nyomta. Hermione egy hajtásra kiitta az üvegcse tartalmát, majd lassan érezte, hogy szemei elnehezedtek. Pár perc elteltével már mélyen aludt. Harry és Draco pedig úgy döntöttek, hogy vele maradnak éjszakára. Talán nem is a lány miatt, hanem inkább saját lelkük nyugtatása végett döntöttek így. Míg Harry lelke újra összetört, addig Dracóban megfordult a világ. Hiszen ha egy Weasley képes a rossz oldalra állni, és egy Malfoy a jóra, akkor bármi megeshet. Harry már régóta aludt, mikor a szőke fiú még mindig a másik kettőt figyelte.
.oOo.
A másnap reggel azzal indult, hogy egy meglehetősen nyúzott képű, ámbár mosolygós Remus Lupin nézett le rájuk.
- Ébresztő hétalvók! Hermione nekünk menni kellene. – a lány fáradtan fordult még egyet, majd kipattantak a szemei. Ezt követően viszont olyat tett, amit csak a két fiú érthetett.
- Én még itt maradnék Remus, most nincs kedvem visszamenni. – a férfi ugyan nem értette, de belement a dologba, s otthagyta a lányt. A nap folyamán kiültek a fa tövébe, s tanulással töltötték az időt. Amíg a fiúk párbajoztak, addig Hermione belevetette magát Harry könyveinek tanulmányozásába.
- Harry, ezek a könyvek fantasztikusak! Honnan vannak? – a fiú odahajolt, hogy lássa melyikről is van szó.
- Ja, hogy ez. Ezt még Eileen Prince írta, de nem lett kiadatva. A másikat pedig, ha jól tudom Piton írta. – Draco megcsóválta a fejét.
- Mikor fogod már tegezni, vagy csak a keresztnevén szólítani? Még ha te nem is fogadod el, akkor is hülyén néz ki, hogy magázod. – Hermione és Draco egyetértően bólogattak.
- Aha, már értem! A mugli születésű leállt a vérmániással, hogy kikészítsék a szegény kis Kiválasztottat. Ezért rútul meglakoltok mind a ketten! – kiáltott a fiú és egy locsoló bűbájjal elkezdte üldözni másik két társát. Ahogy ott szaladgáltak, minden tökéletesnek tűnt. Piton a résnyire nyitott ajtóból figyelte, ahogy szórakozva kergetik egymást. Arca komor volt, de tekintetében megannyi érzelem keringett. Már előző éjjel eldöntötte, hogy megteszi. Ennyit még megtehet, és tenni is fog a varázsvilágért, de legfőként Harryért. A varázsvilág annyit vett már el tőle, hogy most törleszteni akart. Tudta másként nem lesz rá esélye, csak ha ő maga is esélyt ad, esélyt a túlélésre… a fiának!
- Harryék vacsorához készülődtek, mikor Perselus leviharzott az emeletről. A három fiatal értetlenül nézett egymásra.
- Hová megy professzor? – kérdezte meg Hermione.
- Van egy kis elintéznivalóm. Maradjatok itt és ne csináljatok semmit, bármit is hallotok! – már indult volna kifelé, mikor tekintete találkozott Harryével. – Van valami, amit tudnod kell, ez a ház a tiéd is, csakis egyedül a tiéd! – majd elfordult s kisétált az ajtón. A három fiatal döbbenten állt a történtek előtt.
- Miért van rossz érzésem? – nyögött fel Draco.
- Inkább azt mondjátok meg miért mondta, hogy az enyém a ház? – fakadt ki Harry.
- Ez pont olyan volt, mint egy végső búcsú… nem lehet, hogy… - mondta kezeit tördelve Hermione.
- Várjatok, mindjárt visszajövök. – Harry fölszaladt az emeletre, és rémületére nem találta meg azt, amit keresett. Visszatérve a többiekhez, elkezdett pánikolni!
- Eltűnt a kard! – lihegte a fiú, s Draco ekkor kezdett elsápadni.
- Nem szóltunk nekik, hogy Weasley valószínűleg kém. Hermione, ugye vöröske nem tudja, hogy Perselus kém?! – a lány ijedten ugrott föl.
- De tudja! Merlinre Harry, Pitont meg fogják ölni, ha most odament! Valamit tennünk kell! – kiáltotta és Hermione felugrott, hogy kinézzen az ablakon. – Még van időnk. Remus még mindig kémként van jelen néhány gyűlésen. Talán most is esélye lehet.
- De hát telihold lesz, mit tehetne?! – kiabálta Draco.
- Van bájitala, a lényeg, hogy ott legyen, és amikor tud, segítsen Pitonnak. – magyarázta. Harry cselekedett a leggyorsabban, küldött egy patrónust Remusnak, s abban elmesélte, hogy mi is történt. Kis idő elteltével már meg is érkezett a férfi válasza.
„Maradjatok ott, azonnal indulok érte, és szétrúgom a seggét, amint hazaértem vele!” Hermione kissé ledöbbent a férfi szóhasználatán, de ezt nem tette szóvá. Nyughatatlanul járkáltak fel s alá egész este. Mikor már éjfél is elmúlt, kezdtek egyre idegesebbek lenni.
- Remus már biztos nem tudja visszahozni. Nem tud hoppanálni. – Hermione aggodalmaskodva nézett föl az egyik könyv olvasásából.
- Rendben lesznek, nyugodjunk meg… - suttogta Draco. Harry az ablaknak dőlve meredten bámulta a mozdulatlan sötétséget. Bármennyire is tagadta még maga előtt is, majd megveszett a félelemtől, hogy a férfinek baja lesz.
- Ez nem történhet meg… még egyszer nem tudom végigcsinálni, még ha nem is tekintek rá úgy, akkor sem akarom a halálát. Merlin, kérlek, segíts! – A pánikszerű gondolatok, melyek mostanra ellepték agyát csak egyre sokasodtak. Tehetetlenül fuldoklott az önvádban, hogy mi lett volna ha…, de végül a fáradtság legyűrte. Egy széket tett az ablak elé, s így fürkészte a tájat. Már elkezdett pirkadni, mikor a távolban mozgásra lett figyelmes. Felugrott, s kirohant az ajtón. Közelebb érve már látta, hogy Remus cipeli Pitont, aki szinte ki sem látszik a sok vértől és a mocsokból, mely beborította őt. A test ernyedten lógott Remus karjaiban. A fiú megállt, és ordítani tudott volna a tehetetlenségtől, hiszen félelme megvalósulni látszott.
- Harry, gyere gyorsan… alig él! – Remus hangja rekedt volt, de még lehetett érteni. Őt is számtalan sebek borították, de azok inkább harapásoktól származtak, mintsem átkoktól. Hermione és Draco is kiszaladtak, majd becipelték a két sebesültet.
- Draco, vidd föl Pitont az emeletre, én is mindjárt megyek pár bájitallal. Harry, te maradj itt Remusszal, lásd el a sebeit, aztán gyere te is föl. Rád is szükség lesz. - a fiú bólintott, s a következő pillanatban már a férfi karján tátongó sebet látta el. Keze annyira reszketett, hogy alig tudta elvégezni a fájdalommentes gyógyítást.
- Ne haragudj… - suttogta, mire Remus bátorítóan a vállára tette kezét.
- Ne aggódj, rendbe jön. Az apád a legerősebb, és legmakacsabb ember a világon! Nem fog itt hagyni, mikor csak most értesült rólad. – Bár Harry a világért se vallotta volna be, az, hogy Piton meggyógyul, határtalan megkönnyebbüléssel töltötte el. Tudta, hogy nem fogja betartani az ígéretét, miszerint sohasem bocsájt meg a férfinak, hiszen itt a két lábon járó bizonyíték. Ő maga, és reszkető kezei.
.oOo.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége